ma már extrém szédülés fogott el, alig tudtam letámolyogni az első órámról. Kikészültem. Sok volt már nekem ez az utóbbi idő. Sok fizikailag, még több lelkileg. Szerencsére holnaptól szünet, bár be kell járnom a suliba, mert nyolcadikos előkészítőt tartok. Ezen kívül meg kellene teremteni otthon a jó kis Karácsony előtti hangulatot. Nagytakarítanom kell kívül-belül. Ennek ellenére hetek óta a gép előtt ülök és várom a csodát. Totális kimerülés, nem engedhetem!
Egyedül szeretnék lenni. Nem törődni senkivel és semmivel, csak befeléfordulni. Magamhoz szorítani a kis szőke copfos lánykát és azt mondani neki: Szeretlek, olyannak, amilyen vagy és Te nagyon különleges vagy. Minden csacskaságoddal, minden naívságoddal és azzal a sok-sok szeretettel és mosollyal, ami belőled fakad.
Hiába küzdök magam ellen, szeretem B.-t. Este vele fekszem, reggel vele édredek. Már nem szorít a mellkasom, csak belül zokogok.
Ma kell döntenem, merre tovább, hogyan, mert ma érzem a mélypontot és nem hagyhatom, hogy ez rosszabb legyen...
