ez vagyok én most ...
Apró jelek, mögé gondolt dolgok, önmagam föladása olykor, ez nem boldogság, még ha néha azt is akarom hinni, hogy az. Azt akarom hinni, hogy szeret, hogy paranoiás vagyok és minden rendben. Azt akarom érezni, hogy minden percben olyan fontos vagyok neki, mint Ő nekem. És nem érzem ...
Bízni akarok benne, de nem tudok. S tudom miért: mert önmagamban kételkedem ...
Örökös harc önmagammal, nem áll össze a kép, nem felhőtlen a boldogság, de nincsenek átmenetek számomra, így az elkeseredést pillanatok alatt követheti felhőkben úszkálás. Ma is átéltem ezt. Nem sok kellett hozzá, neki nem volt nagy dolog, nekem maga volt a világ.
Engem ápolgatni kell, melengetni a lelkem, folyton jelen lenni a bennem. Félreérthető ez a kérés, pedig csak szeretetre vágyom, még akkor is, ha tudom, az enyémmel nehéz vesenybe szállni.
